Senki nem beszéli úgy a huszadik század első felének magyar- és hamisítatlan pesti nyelvét, mint Szép Ernő, senki nem mesél olyan izzó és költői szenvedéllyel a fiatal szív botladozásairól, mint Szép Ernő, senki nem ébreszt bennünk annyi iróniával teli nosztalgiát, mint Szép Ernő. Csacsinszky Pali úgy csacsi, mint a mai napig bármelyikünk tud fiatalságában eltévedni: úgy fantáziál a szerelemről, úgy vágyakozik valami ideálisra, hogy nem veszi észre az ölébe pottyant igazi és valóságos szerelmet, az igazi vágyat, a természetes odaadást — nem veszi észre az elragadó és egyszerű varrólányt, Tóth Mancit. Mire ráébred mit veszíthet, igazi szerelmével már robog a vonat egy távoli város felé. És aztán? “Csak úgy lóg, szólóban, gyáván és nyomorultul a szívével az ember.”