Ha költészetre gondolunk, nem tudunk menekülni a belénk vert kategóriáktól, utólagos csoportosításokról, hogy szerelmi líra, öregkori líra, hazafias líra, közéleti líra, s valójában nem tudunk a vershez, ami egyediség akart lenni és egyedileg akart megszólítani, nem tudunk közeljutni, mert eltorlaszolják előlünk ezek a kategóriák és a kategóriákba belepakolt elvárások. Amikor a Szavalóverseny szövegeihez kezdtem, megpróbáltam a kategóriák és a szokvány klisék felől indulni, tartalmat keresve bennük és egyben felszámolni őket, s így eljutni játékkal, íróniával az egyediségig. Hogy megsemmisítsem azt az irodalomtörténeti fantomot, ami elrekeszt bennünket az élményszerű befogadástól. Nem szokványos versek ezek, de nem is prózák. Játszanak verselmélettel, formákkal, ahogyan az alkotással, az alkotóval, a versalannyal és persze az olvasóval is. Melléjük hagyományos klasszikus versek kerültek, hogy e két világ is játékba hozza egymást.

A magyar versértései hagyomány és maga a költészet is rendkívül konzervatív. Nem szabad elfelejteni, hogy a vershez való viszonyunkat máig meghatározza a Nyugat, ami minden nagyszerűsége ellenére 19. századi mintákat követett gondolatilag és versépítés terén is. Ez az összeállítás arra tesz kísérletet, hogy módosítsa a vershez való hagyományőrző viszonyunkat, hogy ezáltal tudjunk magunkról is elevenebben gondolkodni, szembeszállni önszemléletünk merevségeivel, hogy másképp lássuk a költészet segítségével önmagunkat.

Sokat ültem szavalóversenyek zsűrijében, ahová a legtöbb előadó betanult klisékkel érkezett. Klisékkel, amelyek mögött nemvolt valóság, csak egy hamis akusztikai tér. Harminchatfokos lázban égek mindig és te nem ápolsz, anyám, harsogja az előadó, ő láthatóan épp negyvenkétfokos lázban ég. Nem pusztán a sor finom humorát nem érti, de a jelentését sem. Vissza kell mennünk harminchat fokra. Ez az én szavalóversenyem alaphőfoka, hogy ne az akusztikai tér lángoljon, hanem a hallgató szíve.