Az argentin tangóhoz és az amerikai blueshoz hasonlóan a görög rebetiko is a 20. század elején született a nagy kikötővárosok nyomornegyedeiben; a görög blues néven is emlegetett műfajt kezdetben azzal a több százezer görög menekülttel azonosították, akik 1922-ben, Anatóliából érkeztek, magukkal hozva a rájuk leginkább jellemző zenei világot – és az otthontalanság fájdalmát. Thessalonikiben ma is léteznek olyan kocsmák és éttermek, amelyekben élőben hallható a rebetiko – még az 1930-as években született szerzemények is! Ez a jelenség nem egy kiállítás része, nem egy kulturális emlékmű, se nem turisztikai fogás: ez a zene gyökeret vert a görög kultúrában. Az élet része. Egy életérzés, amely sosem veszít aktualitásából, szólaljon meg bármilyen énekhangon, bármilyen hangszerekkel kísérve.

Thessaloniki, Görögország második legnagyobb városaként száműzöttek ezreit fogadta magába, és velük együtt dalaiknak is új otthont adott. A város kis kávéházaiban hallható rebetiko eleinte szinte minden tekintetben kívül állt a „mainstream” kultúrán, és ahogy elnevezéséből is kitűnik, az illegalitás, a lázadás hangjaként volt jelen. Az idő múlása nem törte meg, de valamelyest meglágyította ezt a hangot, és a rebetiko dalok értékét idővel az egész ország, benne minden társadalmi osztály felismerte, így tudott természetes módon továbbfejlődni és kivirágozni.

1938 és 1948 között Thessalonikiben különböző hivatásos rebetiko zenekarok alakultak, legfőképp a máig legismertebb görög előadó, Vassilis Tsitsanis hatására. Az együttesek új életet leheltek a város éjszakai életébe. Egyre több új vendéglátóhely nyitott meg ebben az időszakban, több asztallal, kifinomultabb étel- és italválasztékkal, olykor méretes színpadokkal a zenészek számára, amelyek előtt még táncolni is lehetett. Az 1940-es, 1950-es évek elején különösen nagy lendületet vett a műfaj ismertsége és közkedveltsége. A klasszikusnak számító buzuki, gitár és baglama hármasán túl a harmonika, a hegedű és a tzouras is megjelent a zenekarokban, miközben a daloknak megmaradt szókimondó nyersesége, érzelmi túlfűtöttsége és nem kevésbé politikai és társadalmi felhangja is. Nem csoda, hogy időről időre megpróbálták megreformálni, „megjavítani”, vagy akár örökre elhallgattatni – sikertelenül.

Mint igazi túlélő, a rebetiko a múltra és a jelenre egyaránt érzékenyen reagál, témái örökérvényűek, akárcsak a népzenéé: szomorú és boldog pillanatok, fájdalom, szenvedély, szegénység – mindaz, ami az emberi élet kísérője.