A Caligula helytartója a magyar drámairodalom egyik csúcspontja. Hazugság és igazság viszonyát boncolgatja, arra keresve a választ, hogyan maradhat meg embernek az ember, akár gyakorolja a hatalmat – akár, ha ki van téve a hatalmat gyakorlóknak. Becsületről, barátságról és hűségről szól. No meg árulásról és öncsalásról. Arról, hogy végre kell-e hajtani a parancsot bármilyen őrült is vagy mindent feláldozva szembeszállni vele. Áruló-e az, aki az emberségében leli meg hazáját, vagy eleve bukásra van ítélve.

„Látod ezután is
Jönnek őrültek és őrült helyzetek.
Sosem lesz úgy , hogy ránk ne kényszerítsék
Latorságuk a latrok, tébolyuk
A tébolyultak – mert e nyomorult faj
Sajnos mindenre kényszeríthető.
Csakhogy gondold meg: mentség is a kényszer,
Míg főnököd van, van mentséged is.” - mondják a darabban. De valamennyien tudjuk, hogy minden mentség öncsalás...

Székely János Caligula helytartója című drámája 1972-ben íródott és mind a mai napig a huszadik századi magyar drámaírás egyik kiemelkedő alkotása. A keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől felbomlásáig. Arról beszél milyen világban élünk, mi változott körülöttünk, és mi maradt ugyanaz. Mindezt ráadásul olyan történelmi személyek sorsában beszéli el, akik képesek voltak az áldozathozatalra, akár az önkéntes mártírhalálra is. A Caligula helytartója világunk valóságtartalmát boncolgatja. Arra keresi a választ, mikor, miért mondunk igazat. Mit gondolunk igaznak, bár lelkünk mélyén tudjuk, hogy hazugság. Ez a gondolat az, amely a Caligula szobrát hozó és azt Jeruzsálemben felállítani akaró Petroniust is hosszasan kínozza: szabad-e a császár nyilvánvalóan őrült parancsát akár véráldozat árán végrehajtani, megmentve így az egész római birodalmat? Vagy hallgatva a lelkiismeretre, meg kell tagadni a parancsot, kockáztatva akár a római birodalom egységét is?

„Az embernek tehát az a legmélyebb szükséglete, hogy legyőzze elkülönültségét, hogy kiszabaduljon magánya börtönéből.”
(Erich Fromm: A szeretet művészete)