Egy kislány a nyolcvanas évek Magyarországán. Figyel, tanul. Tanulja a világot, aminek a megértése bármikor nagy feladat lenne, de ebben az évtizedben különösen is az. Tanulja a többi gyereket, hogy miben olyan, és miben más, mint azok. Tanulja a felnőtteket, akikkel (egyre inkább úgy érzi) nem stimmel valami. És ahogy elmerül a sok kis részletben, szépen lassan világossá válik számára: a körülötte lévők nem mondanak igazat. Nem úgy van semmi, sem a felnőttekkel, sem a fiúkkal, sem a tanárokkal, sem az apjával, az anyjával, a sosem látott nagyszüleivel, mint ahogy gondolta. És mialatt először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt – azalatt arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki. Mit kezd a család sötét titkaival egy gyerek? Mit kezd a hallgatással, az évtizedekkel korábbi tragédia nyomaival, a pállott évtized kellemetlen szagával, a félrefordított tekintetekkel, az egyre kevesebb meggyőződéssel beléfojtott szóval? De a kiskamaszkor nem csak a trauma, hanem a trauma ellenszere is egyben – pont felnőtt annyira, hogy megértsen mindent, és pont gyerek annyira még, hogy ellenszereket találjon. Lehet, hogy az, hogy ő egy gyerek, valójában nem hátrány ebben a nyomozásban, hanem olyan lehetőség, ami csak neki jutott. Csak ő tudja megemelni azt, ami már szinte agyonnyomja a felnőtteket. Úgyhogy nekilát, hogy mindennek a végére járjon…