Aldo Nicolaj darabja három idős ember történetét meséli el, a 'vasnemzedék' utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjait. A leélt és végigküzdött XX. század vége egy zsúfolt lakótelepen éri őket. A nő szelíd és jókedvű maradt, de a két férfi, akik valaha erős fiúk, bátor katonák, szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak voltak - most már emlékeken merengő, rozoga, mogorva úriemberek. Ki egyedül, ki a családjától éppen csak megtűrten, de mindenképpen magányosan éldegél... és lejár erre a kis térre, hogy a padon üldögélve várakozzon cél nélkül. És szót váltson azzal, aki hasonlóan járt.

Nem ismerik egymást, de lassacskán, ahogy rendre összefutnak a padnál... barátok lesznek. A barátságuk pedig fokozatosan feltölti őket, a kiürültség érzetét felváltja a valahová tartozás biztonsága, az újonnan felvett szokások megnyugtató rutinja.

A feleslegesség, a szeretet nélküliség, a céltalanság szürkesége alól kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetséges-keresés ezerszínű, derűs palettája. Ebből az újra megtalált biztonságból pedig új tetterő születik - így elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára: belevágnak egy kalandba.