Egy ország a háború szélén áll. Gyűlöld az ellenségedet, kiáltják a kiképzőtisztek. Jogos minden, ami fajtestvéreink javára szolgál, harsogja a rádió. Az egyes ember most nem számít, a nemzet jövője a tét. A jövő pedig, mint mindig, a fiatalokon áll. És mindazokon, akik a hazafias helytállás útjára segítik ezt a generációt: a tanárok munkája nemzetstratégiai szempontból is kulcsfontosságú. A tanárnak, aki más korban talán önálló gondolkodásra nevelné diákjait, most a kritikátlan mintakövetést kell jutalmaznia, és a kamaszok alakuló személyiségében a hatalom által kívánatosnak tartott eszméknek kell megágyaznia. De meddig lehet elmenni egzisztenciaféltésből? Hogyan küzd meg azzal az egyes ember, ha a belső hangja mást mond, mint amit a feljebbvalói harsognak? És mi történik, ha ezek a hangok néha összekeverednek?

A két világháború közötti hitleri Németországban született történetben egy tanárt és a gondjaira bízott kamasz diákcsoportot követünk a civilizációtól egyre távolabb, az erdő mélyére, egy katonai felkészítést szolgáló, szörnyű tragédiába torkolló táborozásra. Ödön von Horváth részvéttel megírt, mégis kendőzetlen társadalmi diagnózisának tárgya az egzisztenciális bizonytalansággal áthatott megalkuvások kora, ás benne a kisember egyéni felelőssége. Hősei egyfelől eloldozhatatlanul a maguk korának gyermekei, másfelől megtestesítői az örök emberi törekvésnek, annak, hogy megőrizzünk valamifele belső iránytűt. Hidegülő, gondviseléstől elhagyott idők allegorikus krónikája ez, melyet szikráival mégis át-átmelegít a lelkiismeret pislákolása, és a mindenkori ifjúság elementáris élni akarása.

Nagy Peter István rendező a Korunk gyermeke című, 1938-ban megjelent Horváth regény egyes motívumait felhasználva Sándor Juliával és Hárs Annával írja színpadra a történetet.