Márai darabja a 14. századi Kassára röpíti vissza a nézőt. De tévedés ne essék, ez a múlt csak ékköve az egyetemes időnek. A város élete és sorsa már akkor is az együttélés szimbóluma volt – ahogy az is maradt. A templomépítés pedig a hité és a művészeté. Emberemlékezet óta névtelen szobrászok hada dolgozott olyan műveken, melyeket ma is megcsodálunk katedrálisok timpanonjain. És ugyanezek az átszellemült, kőbe faragott figurák tekintenek le ránk kariatidaként a magasból, amikor belépünk a templomba. Vajon ki figyel rájuk?

János mester, a kőfaragó-szobrász sorsa köré fonódik az a történet, melyben a múzsa szerepét betöltő Genovéva igen nagy szerepet játszik. Ki is ő, ez a tizenöt esztendős leány, aki a mester fogadott gyermekeként az ihlető nő piedesztáljára lép? Angyal és ördög, vagy mindkettő egyszerre? Nélküle meghal a teremtőerő, elfonnyad az alkotószellem, és a kőből nem szobor, csak dísztárgy lesz. És egy művésszel kevesebb, ha a szobrász, imádott leányától megválni kényszerül.

Mindeközben, a várost megtámadják. A király által eladott Kassa a nádor hadaitól retteg. Szembeszállni a megszállókkal, kötelesség. De János mester vajúdik: az ő dolga mindez? Hisz az ő sorsa másként van megírva. Befejezni azt a Mária-szobrot, melynek ihletője Genovéva volt. Az a múzsa, aki számára egyszerre mennyország és pokol.

Aztán, mégiscsak győz a harc. János mester a városvédők élére áll. Faragóvésőjétől hal meg a nádor is.

Mi marad belőlünk, ha a művészi késztetést bensőnkből kiirtják, és bűnösségünk árnyékában szenvedhetünk tovább? Kik azok a mindenkori támadók, akik sorsunkat ily mód megpecsételhetik? És kik vagyunk mi, akik saját közösségünk védelmére kelünk?

Kérdéseinkben a válasz: mi is csak kassai polgárok vagyunk.