„Nem az a kérdés, mit keresnek, hanem az, hogy mit találnak”
A mások élete… Történik valahol Erdélyben, nem sokkal a rendszerváltás előtt - de megtörténhetne bárhol, bármikor, bárkivel. Egy velejéig romlott, megnyomorító rendszer, ahol üldöző és üldözött, megfigyelő és megfigyelt láthatatlan kötelékekkel tapad egymáshoz, és minden nap, minden percben megmérettetik, ki a bűnös, ki az áldozat. Egy tipikus (magyar) értelmiségi család egyre súlyosabb kompromisszumokra és döntésekre kényszerül, csak hogy megszerezze a hőn áhított kivándorló útlevelet. De az ördöggel kötött alkuknak ritkán szokott jó vége lenni - az embertelen és arctalan mechanizmust csak ideig-óráig lehet kijátszani… A kérdések viszont velünk maradnak: szabad-e egész emberségünket áruba bocsátani a remélt jobb életért? Társunkat, saját vérünket, önmagunkat? Meddig ér, és mit igazolhat a félelem? Saját bűneink, árulásaink, elől hová tudunk kivándorolni?
Dragomán György, napjaink egyik legfontosabb, külföldön is elismert írója megrázó erejű, pontos és szikár látleletet tár elénk a mindenkori diktatúráról, a hazugsággal és megfélemlítéssel tönkretett emberi életekről. A sűrű és szenvedélyes történetet a Móricz Zsigmond Színházban először dolgozó, több előadásával díjat nyert Szikszai Rémusz állította színpadra.
„A Kalucsni a második drámám. Merőben más, mint az első, realistább és önéletrajzibb. (Persze ahogy minden, amit írok, ez is csak nyomokban.) Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás.” – mondja a darab szerzője, Dragomán György.
„A Kalucsni története a kommunista Romániában zajlik, a nyolcvanas évek végén. Egy család történetét látjuk, akik megpróbálnak kitelepülni, egy erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, az értelmiségi is a szekusok is, félszavakból is értik egymást. Egy mai fiatalembernek elképzelhetetlen, hogy nincs szólásszabadság, hogy csak az állami propagandát szajkózza a sajtó és a tv, hogy a rend őrei bármikor elvihetnek, hogy nincs és nem is lesz útleveled. Hogy illegális a fogamzásgátló szedése és súlyos börtön jár a terhességmegszakításért, amit kórházban el sem végezhetnek, csak titokban, lakásokon, iszonyatos pénzért cserébe. És mi? Emlékszünk-e még a nyolcvanas évekre? Arra a fojtogató légkörre, amiben néha azt éreztük: képtelenség élni. Fel tudjuk-e idézni a félelmet, ami úrra lett rajtunk, ha igazoltatott a rendőr, vagy ha megjelentek a belügyiek házkutatni? Hogy azt éreztük innen el kell menni, mindegy hová, csak innen el. Vagy elfelejtettük akkori életünket? Az életünket, amelybe beköltözött és amelyet kisajátított a hatalom. A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni. Mások élete, akik mi vagyunk: ez a közelség az, ami érdekessé teheti az előadást azok számára is, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket. Meséltünk-e róla a gyerekeinknek, vagy ma is az akkor belénk ivódott minták szerint élünk és cselekszünk, ezeket adjuk-e tovább nekik, vagy velük ma már mindez nem fordulhat elő?”
Szikszai Rémusz rendező