Richard Wagner kora egyik legmegosztóbb személyisége volt, aki két táborba rendezte a zeneszerzőket. A koncerten az őt zenei példaképnek tekintő Gustav Mahler és az egyenesen fanatikus Wagner-párti Hugo Wolf művei kerülnek a német operaszerző előjátékai mellé. Schubert után minden bizonnyal Wolf a romantikus dal legnagyobb mestere. Több mint kétszáz dalából hét szólal meg ezúttal Mörike és Goethe verseire Elisabeth Kulman előadásában, akiről így ír a nemzetközi sajtó: „Minden hang csillogott, mint egy drágakő, tele jelentéssel és ragyogó szépséggel.” A hangversenyt Mahler meglepően derűs és humoros szimfóniája zárja, amely az éjszaka zenéitől a tündértáncon át a legfényesebb C-dúr ünneplésig kalauzolja a hallgatókat.

A jellemzően végigkomponált, vagyis kis túlzással egyetlen tételként értelmezhető Wagner-operák világából nem sok részlet alkalmas önálló koncertdarabnak, a rejtélyes Grál-lovag, Lohengrin történetét elmesélő mű két előjátéka azonban igen. Az operát bevezető zene egy látomást mutat be, ahogy az Égből angyali kísérettel, csillogó, fátyolszerű hegedűzsongással megjelenik a Szent Grál. Wagner sosem zárja le a dallamokat, minden lehetséges nyugvópontnál továbblendíti a zenét, ezzel szimbolizálva az örökkévalóságot, amelyet a Mindenható kelyhe ad. A 3. felvonás jóval rövidebb, igen élénk előjátéka a két főhős, Elza és Lohengrin esküvői előkészületeit mutatja be.

Wagner egyértelmű hatása figyelhető meg Wolf dalainak zongorakíséretében. A szerző 1888-ban közel száz dalt írt kilenc hónap alatt, sosem hallott precizitással, a szavak szintjéig dolgozva ki zene és vers kapcsolatát. Az Eduard Mörike verseire írt dalok izgalmasan adják vissza a költő művészetének kettősségét, amelyet viharos szenvedélyei és az azok elnyomását megkövetelő lelkészi pálya ad. Találunk vallásos verset (Auf ein altes Bild), de burkoltan erotikus idilli költeményt is (Gesang Weylas). A koncerten két Goethe-dal (Anakreons Grab és Der Rattenfänger) is megszólal.

Mahler 7. szimfóniája az egyetlen, amelyet nem szokás jelzővel, névvel vagy életrajzi vonatkozással összekapcsolni. Tisztán hangszeres absztrakt zene, nyugvópont a „Tragikus” szimfónia és az „Ezrek szimfóniája” között. Első tételének induló dallamát, amely egy tavi csónakázás közben jutott a szerző eszébe, a trombita, a kürt és a szaxofon hangszínét egyesítő tenorkürt szólaltatja meg. A Rembrandt Éjjeli őrjáratához kötött második tétel után „árnyszerűen” előadandó scherzo szól, majd a mandolinnal és gitárral kísért szerenádot követően a doboknak főszerepet adó eksztázis zárja a művet.