PROGRAM

Szergej Rachmaninov: 2. (c-moll) zongoraverseny, Op. 18

SZÜNET

Jean Sibelius: 2. (D-dúr) szimfónia, Op. 43

Koncert nem vész el, csak elodázódik – ez lehetne Yeol Eum Son és a Fesztiválzenekar közös mottója, hiszen a 2020 áprilisára tervezett programot most, az új évadban tarthatják meg. A műsoron hallható egy zongoraverseny, amely a depresszióból hozta vissza Rachmaninovot, és egy szimfónia, amely meghozta Sibelius számára az európai sikert. A „csodálatos, heves és végtelenül virtuóz”, illetve a Times által „a tisztaság és fölény mintapéldájaként” emlegetett dél-koreai Yeol Eum Son fiatal kora ellenére megbirkózott már a zeneirodalom legnehezebb zongoraversenyeivel. Ezúttal is szép kihívás várja.

1901-ben fontos események zajlottak a zenevilág különböző színterein: Szergej Rachmaninov befejezte 2. zongoraversenyét, Jean Sibelius pedig elkezdte 2. szimfóniáját. Mindkét mű áttörést jelentett szerzője számára; előbbinek segített letenni az alkoholt és túljutni egy sikertelen bemutató okozta mélyponton. Az 1. szimfónia bukása után Rachmaninov úgy érezte, alkalmatlan a komponálásra, kizárólag karmesterként és zongoristaként látta magát a jövőben, ám felerősödő depressziója és függősége ezeket a pályákat is veszélybe sodorta. Az áttörést hozó darabot orvosának, Nyikolaj Dahlnak ajánlotta, aki hipnoterápiával segítette elő nemcsak a szerző gyógyulását, de a mű keletkezését is. A hagyományos háromtételes zongoraverseny gyönyörű dallamaival, izgalmas párbeszédeivel, számos fafúvós szólójával és ünnepélyes C-dúr fináléjával egy sikeres kezelés záróakkordja lett – a szerző soha többé nem esett újra depresszióba.

Merőben eltérő körülmények között, egy békés olaszországi kiránduláson születtek meg Sibelius 2. szimfóniájának első gondolatai. A finn zeneszerző a mediterrán táj hatására kezdett foglalkozni olyan témákkal, mint a Don Juan vagy az Isteni színjáték, ezeket az ötleteket azonban csak később, ebben a szimfóniában dolgozta ki. A mű észak-európai komponisták számára mindaddig elképzelhetetlen elismerést hozott szerzőjének az egész kontinensen. Az egyedi hangnemi nyelvezet, a sötét tónusú fúvósszólamok, a népies témák és a nemzeti színezetű motívumok ideális összetételnek bizonyultak. Ez Sibelius utolsó műve, amelyben egyértelműen tiszteleg a klasszikus formák és a nagy elődök előtt. Az első tétel és a géppisztolyszerűen zakatoló scherzo apró motívumokból történő építkezése, az utolsó két tétel szünet nélküli átmenete és a finálé ünnepélyessége Beethovent idézi.