Erich Wolfgang Korngold: D-dúr hegedűverseny, Op. 35

szünet

Dmitrij Sosztakovics: 8. (c-moll, „Sztálingrád”) szimfónia, Op. 65

A filmzeneszerzőként is ismert két komponista, Korngold és Sosztakovics egészen más körülmények között élte át a 2. világháborút, a történelmi kontextus mindenesetre mindkét elhangzó mű esetében meghatározó. Korngold Hollywood concertónak is nevezett versenyműve az emigráns szerző világégés utáni első próbálkozása a populáris kultúrából való visszatérésre, Sosztakovics szimfóniája iróniával telített kényszerű tisztelgés a szovjet rendszer előtt. Az est szólistája a világ egyik legfoglalkoztatottabb hegedűse, Baráti Kristóf, aki a Bachtrack kritikusa szerint lágyan, elegánsan és intenzíven szólaltatja meg Korngold művét. A BFZ-t visszatérő vendég, az „erőteljes energiakitörések, ragyogó crescendók és gyönyörűen megvalósított átmenetek” mestere, a finn Jukka-Pekka Saraste dirigálja.

„A mű, annak ellenére, hogy a fináléban virtuozitást igényel, sok dallamos és lírai részletével mégis inkább egy Caruso, mint egy Paganini számára készült. Szükségtelen hangsúlyozni, mennyire örülök, hogy olyan valaki adta elő, aki egy személyben Caruso és Paganini is: Jascha Heifetz” – írta Korngold saját hegedűversenyének bemutatójáról. A darab osztatlan sikert aratott, ami fontos visszajelzés volt a szerző életében, hiszen Hitler bukásáig kizárólag filmzenéket komponált Amerikában; ez volt az első klasszikus zenei műve, amelyet felvállalt a nagyközönség előtt. A mű három tételébe saját korábbi filmzenéiből vett át témákat, de a második tétel, a szép klarinétszólóval bevezetett Romanze középrésze eredeti melódiára épül. A népes ütőszekciót felvonultató művet pattogós táncdallamból szőtt variációsorozat zárja.

Sosztakovics 1943-ban, a háború fordulata után költözött Moszkvába, ahol megírta c-moll szimfóniáját. A tragikus zenét ígérő hangnem Beethoven, Brahms, Bruckner és Mahler szimfóniáiban is dicsőséges, minden feszültséget feloldó C-dúrra fut ki, Sosztakovicsnál azonban a fanfárszerű rezek helyett a pasztorális fafúvósok kapják a főszerepet, és a fagottszólóval induló, halk pengetésekkel záruló finálé inkább szól a túlélésről, mint a diadalról – akárcsak az egész mű. A nyitótételben katonai induló veri szét a lírai és sötét dallamot, az elsőre örömtelinek tűnő scherzóban mindvégig ott az irónia, a motorikusan zakatoló középső tétel a csatát és a hatalom által porrá zúzott egyént mutatja be, míg a finálé előtt a legyőzött embert halljuk, ahogy kimerülten mantráz egy fanyar dallamot. A sztálingrádi csata áldozataira utaló nevet a hatalom adta a komorsága miatt propagandára alkalmatlan műnek, amely a háború után egy évtizedre tiltólistára is került.