Több mint negyvenöt fok, a levegő tele van finom szemű homokkal. Tizenkét órája megyek a sivatagban dombra fel és dombra le, hogy elérjem a várost, amit mindig megpillantok a dombtetőről. Egyre kevésbé hiszem, hogy eljutok odáig. Hiába gyalogolok lassan már fél napja, nem jutok közelebb. Persze lehet, hogy sokkal régebb óta gyalogolok. Az időt még Alexandriában veszítettem el. Nem tudom biztosan, hol. Talán a Tugaréja kávéházban a kornison, reggeli után, amikor a lapokat olvastam és még csípte a nyelvemet a kardamom. Nem néztem hátra, hogy mit hagyok az asztalon, amikor felálltam. Aztán lehet, hogy az ipari kikötőben történt a dokkoknál, amikor halat vettem. A gázolajszagú halásznál hagyhattam, miközben tegnapi lapokba csomagolta a tintahalat. Elhagyhattam az Omilos görög klub homokos tengerpartján is, az örökbérletemmel együtt, miközben könnyű söröket ittam a kék-fehér csíkos napernyők alatt. Az sem kizárható, hogy ő vitte el a gyerekkel együtt. Bekerült a bőröndbe a csomagolás során, két pelenka és a dobozos bébiételek közé. A lényeg, hogy elveszítettem az időt és hiába kerestem, a becsületes megtaláló nem jelentkezett. Azóta mindig csak most van.

Jászberényi Sándor író, haditudósító. Dolgozott Irakban, Csádban, Jemenben, Líbiában, Nigériában, a Gázai övezetben, évekig élt Egyiptomban. Interjút készített többek között a palesztin Iszlám Dzsihád és a Muzulmán Testvériség tagjaival.

2016-ban megjelent novelláskötete, A lélek legszebb éjszakája elnyerte a Libri Irodalmi Díjat.