„Nem az a kérdés, mit keresnek, hanem az, hogy mit találnak”A mások élete… Történik valahol Erdélyben, nem sokkal a rendszerváltás előtt - de megtörténhetne bárhol, bármikor, bárkivel. Egy velejéig romlott, megnyomorító rendszer, ahol üldöző és üldözött, megfigyelő és megfigyelt láthatatlan kötelékekkel tapad egymáshoz, és minden nap, minden percben megmérettetik, ki a bűnös, ki az áldozat. Egy tipikus (magyar) értelmiségi család egyre súlyosabb kompromisszumokra és döntésekre kényszerül, csak hogy megszerezze a hőn áhított kivándorló útlevelet. De az ördöggel kötött alkuknak ritkán szokott jó vége lenni - az embertelen és arctalan mechanizmust csak ideig-óráig lehet kijátszani… A kérdések viszont velünk maradnak: szabad-e egész emberségünket áruba bocsátani a remélt jobb életért? Társunkat, saját vérünket, önmagunkat? Meddig ér, és mit igazolhat a félelem? Saját bűneink, árulásaink, elől hová tudunk kivándorolni?Dragomán György, napjaink egyik legfontosabb, külföldön is elismert írója megrázó erejű, pontos és szikár látleletet tár elénk a mindenkori diktatúráról, a hazugsággal és megfélemlítéssel tönkretett emberi életekről. A sűrű és szenvedélyes történetet a Móricz Zsigmond Színházban először dolgozó, több előadásával díjat nyert Szikszai Rémusz állította színpadra.„A Kalucsni a második drámám. Merőben más, mint az első, realistább és önéletrajzibb. (Persze ahogy minden, amit írok, ez is csak nyomokban.) Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás.” – mondja a darab szerzője, Dragomán György.„A Kalucsni története a kommunista Romániában zajlik, a nyolcvanas évek végén. Egy család történetét látjuk, akik megpróbálnak kitelepülni, egy erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, az értelmiségi is a szekusok is, félszavakból is értik egymást. Egy mai fiatalembernek elképzelhetetlen, hogy nincs szólásszabadság, hogy csak az állami propagandát szajkózza a sajtó és a tv, hogy a rend őrei bármikor elvihetnek, hogy nincs és nem is lesz útleveled. Hogy illegális a fogamzásgátló szedése és súlyos börtön jár a terhességmegszakításért, amit kórházban el sem végezhetnek, csak titokban, lakásokon, iszonyatos pénzért cserébe. És mi? Emlékszünk-e még a nyolcvanas évekre? Arra a fojtogató légkörre, amiben néha azt éreztük: képtelenség élni. Fel tudjuk-e idézni a félelmet, ami úrra lett rajtunk, ha igazoltatott a rendőr, vagy ha megjelentek a belügyiek házkutatni? Hogy azt éreztük innen el kell menni, mindegy hová, csak innen el. Vagy elfelejtettük akkori életünket? Az életünket, amelybe beköltözött és amelyet kisajátított a hatalom. A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni. Mások élete, akik mi vagyunk: ez a közelség az, ami érdekessé teheti az előadást azok számára is, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket. Meséltünk-e róla a gyerekeinknek, vagy ma is az akkor belénk ivódott minták szerint élünk és cselekszünk, ezeket adjuk-e tovább nekik, vagy velük ma már mindez nem fordulhat elő?”Szikszai Rémusz rendező

Kalucsni

Valahol Európában pusztító háború dúl. Egy anya vidékre menekíti ikreit a nagyanyjukhoz, a népmesék gonosz boszorkányához. A gyerekeknek egyedül kell megtanulniuk mindent, ami a túléléshez szükséges. Magányosan, éhezve és fázva vezetik naplójukat a Nagy Füzetbe. Följegyzik, mit láttak, mit hallottak, mit tettek, mit tanultak. Életben maradnak, szívük megkeményedik, testük megedződik.

Agota Kristof-Kristóf Ágota Magyarországon született, Svájcban élt, franciául írt – elsősorban drámákat. Franciaországban megjelent, s azóta tizenöt nyelvre lefordított első regénye fekete humorral átszőtt mese és fejlődésregény egyszerre. Vízió egy könyörtelen, elembertelenedett világról, a háború és az azt követő ellentmondásos időszak szörnyűségeiről.

A nagy füzet

"Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok" – írta Molière A mizantrópról, amelyet 1666-ban mutatott be a társulata. "A mizantrópot ötvenévente újra kellene írni" – mondta a darabról Diderot egy évszázaddal később. A Katona másodszor tűzi műsorára a darabot: az 1988-ban, Cserhalmi György és Udvaros Dorottya főszereplésével bemutatott előadást Székely Gábor rendezte. Ahhoz az előadáshoz készült Petri György új fordítása, amelyet most egy-két ponton Petri barátja és költőtársa, Várady Szabolcs igazított át.

A mizantróp

Hedda Gabler a női Hamletként számon tartott karakter a drámairodalomban. Sokan próbálták már megfejteni ennek a különlegesen összetett nőalaknak a személyiségét, akit Henrik Ibsen teremtett 1890-ben. Az éles eszű, kivételes, a polgári játékszabályokat tudatosan megvető asszony csillogó világot álmodott magának, de hamar rá kellet jönnie, a választott férfi melletti lét nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A felismerés következményei nemcsak Hedda, de környezetében élők sorsát is befolyásolják. A világ ellen felfegyverkezett „új nő” történetét a Kecskeméten évek óta nagy sikerrel rendező Zsótér Sándor állítja színpadra.

Gabler Hedda

„Egy új kor küszöbén állunk, mely kort a tudomány fogja irányítani vagy tönkretenni, mindenesetre uralma alatt tartani. A régi tragédiák kihalnak, és nem tudjuk, lesznek-e még újak, ha állatkísérletekben már ma be lehet injekciózni hímekbe a nőstény lelkét és fordítva. Aki ma nem tud integrált számítani vagy nem ura a kísérleti technikának, annak egyáltalán nem volna szabad lelki kérdésekről megnyilatkoznia.” (Robert Musil)
A rajongók ősbemutató Magyarországon Szikora János rendezésében. 

Felszíni rétege intrika: egy házasságtörési história. A szereplők érzelmi-szellemi viszonyai, krízisei, a „vonzások és választások” valóságosak, legfeljebb a házasság intézménye jelent mást a „rajongás” értékrendje szerint, mint a polgári erkölcs számára.

A rajongók

A Nyugat indulásának éveiben, az irodalom megújulásával párhuzamosan, a magyar társadalomban megindult egy csendes forradalom. Polgári nők serege vágyott vagy kényszerült arra, hogy otthagyva a „privát mamuskaéletet”, egzisztenciát, sikert és megbecsülést vívjon ki magának – saját jogon. Ennek az átmeneti kornak emblematikus figurái a folyóirat körül íróként, múzsaként, feleségként, barátként szereplő nők, akiknek sorsa és munkássága ma már elhomályosult része kulturális emlékezetünknek.

A nőNYUGAT róluk szól. Szerelmeikről, házasságukról, sikereikről, kudarcaikról. Elhallgatott és kimondott, leírt és elfeledett szavaikról. Éleslátásukról, amellyel magukat és kortársaikat szenvedélyes elemzés alá veszik. A nőNYUGAT nem hangos irodalomtörténet, és nem kíván megkésett elégtételt nyújtani a nagy férfiak árnyékában élő és író nőknek. Legalábbis nem úgy. Ha van egy szóba sűríthető szándék, akkor az a beszéd: beszéljünk róluk, általuk magunkról, beszéljünk nőről és férfiról, beszéljünk arról, hogy miként éljünk teljes életet, és hogyan szembesüljünk ennek elborzasztó lehetetlenségével.

nőNYUGAT

Márton partjelző – aki tizenkétszer lengetett az NB I-ben, sőt egyszer majdnem meccset is vezetett; a hetvenes évei végén járó újpesti lakos, aki ugyan a Nagy Világatlasz egy példányával a hóna alatt rója az utcákat, de a kerület határait alig néhányszor lépte át; mindennapi kocsmai törzsvendég, volt III/III-as ügynök, egykori lepkegyűjtő, állítása szerint harminchárom éve özvegy, aki úgy érzi, hogy „ott van a vállán a huszadik század” – tanácstalanul bolyong jelen idejű életének helyszínei és múltjának sötét bugyrai között. Gyengéd humorral megrajzolt sorsában a késői Horthy-kor és a szocialista időszak kisembereinek teljes reménytelensége összesűrűsödik. Vajon van-e számára megváltás, hiszen évtizedekig csak arra várt, hogy Isten szóljon hozzá, és ezzel igazolja, hogy létezik.

Hamvai Kornél díjnyertes darabját több mint húsz évvel ezelőtt mutatta be a budapesti Merlin Színház, címszerepben az élete egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtó Jordán Tamással, akinek most alkalma nyílik arra, hogy – életkorban szinte utolérve a szerepet – új mélységeit bontsa ki a lúzer taccsbíró figurájának.

Márton partjelző fázik

Valahol egy keleteurópai tengerparton áll egy földszintes társasház, háttal a tengernek. A középszerűsítési program keretében lakógyűlést hív össze Iván Vasziljevics, a házmester. Az egyik lakó, Tyimofejev időgépnek nevezett koholmánya egy véletlen folytán működésbe lép. Négyszáz évet repülünk az időben, összekeverednek történelmi korok és szerepek, végül Iván, a rettenet udvarában kötünk ki. S míg a lakók vissza akarnak jutni a jövőbe, mi már abban sem lehetünk biztosak, hogy mi látszat és mi valóság.

„Mit is mondhatnék? Ha nem csapjuk be saját magunkat, sürgősen becsapnak minket mások. És egyáltalán, ha sikerül becsapnod azt, amit úgy hívsz ’saját magad’, az már egy nagyon szép eredmény. Mert rendszerint fordítva van, az csap be minket.” (Viktor Pelevin)

Iván, a rettenet

A lengyel Słobodzianek egy iskolai osztály diákjainak sorsát követi: tíz lengyel és zsidó diák személyes elbeszélésének és megrendítő visszaemlékezésének tükrében mutatja be hazája részvételét a XX. század borzalmaiban, 1925-től napjainkig. A felhőtlen gyermekkor küszöbén kitör a világháború, az osztályt először a bolsevik diktatúra, később a fasiszta terror, majd ismét a kommunista önkény szakítja ketté. A különféle ideológiák elterjedésével elmélyülnek a kölcsönös ellentétek, a jóbarátok árulások aktív résztevőivé és az egymás elleni erőszak áldozataivá válnak, kezdeti gondtalan közös játékuk a felnőttkor elérésével rémtörténetek sorává alakul.

Az autentikus események részleteit felhasználó darab nem csupán a XX. századi komplikált lengyel-zsidó-német-orosz kapcsolatok elé kíván tükröt állítani, hanem egyetemes üzenetet hordoz az emberek közötti megértés – és megértés szándékának – hiányáról, illetve arról a történelmi folyamatról, midőn az ártatlan tréfák, felelőtlen kijelentések és jelentéktelennek tűnő konfliktusok észrevétlenül egymás iránti nyílt színi gyűlöletté alakulnak át.

A mi osztályunk megrázó elbeszélés az egyéni és közös bűnről, a felelősségről, igazságról, melyre úgy tűnik, senkinek nincs szüksége.

Az előadás megtekintése 14 éven aluliaknak nem ajánlott.

A mi osztályunk

A Kvartett panelházaspárjának rutinos mindennapjait különös esemény zavarja meg: egy Amerikából érkező idegen kopogtat be hozzájuk, s azt hajtogatja, hogy a családfő, az Öreg mentette meg az életét ’56-ban, hisz ő figyelmeztette a forradalom után sejthető számonkérésekre. A váratlan Vendég sok évtized múltán sem feledi az Öreg jóságát, s most drága ajándékokkal szeretné meghálálni az egykori segítséget. Csakhogy a múltban ragadt és gyanakvó családfő árulónak nevezi a Vendéget, és kitessékeli. Egyszerre szívbemarkoló, szánalmas és groteszk beszélgetésnek leszünk tanúi – amikor a Vendég próbálja meggyőzni az Öreget a napnál is világosabb igazságról, amelyet az valamiért nem hajlandó meghallgatni, még kevésbé megérteni...

Kvartett

A bababoltos lánya házasodni készül a hentessel, de a szomszéd trafikosnő fiatal szeretője elcsábítja a lányt az eljegyzési pikniken. Az újdonsült szerelmesek elköltöznek, gyerekük születik. A csecsemőt kiadják a szerető anyjához vidékre, mert nem tudják eltartani. A bababoltos lánya táncosnő lesz, apja megtagadja, a trafikosnő egy fasiszta joghallgatóval vigasztalódik, majd visszafogadja régi szeretőjét. A gyerek közben meghal. A hentes megbocsát a bababoltos lányának, így minden megoldódik. Mint a mesében.

Ödön von Horváth kispolgári története a harmincas évek Bécsébe repít, sok zenével.

„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek.
A rettenetest meg kell mutatni.”
Ödön von Horváth

Mesél a bécsi erdő

Vannak klasszikusok, amelyek mindig, minden korban megszólítják a közönséget, és mindig minden korban magára ismerhet bennük az ember, jó és titkolt tulajdonságaival egyaránt. Ilyen Molière zseniális komédiája, a Tartuffe. Néha félelmetesen, néha mulatságosan, néha együtt érzõ fájdalommal a becsapottak iránt, de mindig elementáris színpadi erővel szólal meg ez a komédia. Az átejtés nagy manipulációjának minden korban sokan sokféleképpen áldozatul esnek. Tartuffe képmutatása, átejtési képessége korokon, társadalmakon átívelő. Van az emberben egy eredendő hit, nevezhetjük vakhitnek, amely a nyilvánvalóról sem látja be, hogy ördögi és hazug. És még a katasztrófa pillanatában sem ismeri fel súlyos tévedését. Ilyen Orgon, a családfő, aki szerettei egzisztenciáját, jövőjét is kockáztatja hiszékenysége miatt, és vele szemben áll a mindenre elszánt, az erkölcsösség nevében fellépő, mindenen átgázoló, ördögien tehetséges manipulátor, Tartuffe. Ők ketten az emberi személyiség két szélsőséges oldalát testesítik meg. Ahogy változnak az idők, a korok, az eszmék, a társadalmi körülmények, úgy változnak velük kettejük lényeges tulajdonságai. Nevetünk rajtuk, és borzongunk, mert a bennünk is rejtőzködő tulajdonságainkból alkotta meg Molière ezt a két örökérvényű szereplőt és róluk szóló komédiáját.

Rögzített előadások

A rögzített előadásokra megváltott jegyek a vásárlás időpontjától kezdve egy hétig érvényesek. Ezen időtartam alatt a rögzített előadás megtekintése megszakítható és újrakezdhető.